Az egyetérzés művészete – Beszélgetés Hajdu Szabolccsal az A38-on

2011. szeptember 19-én este az A38-on, az épp beköszöntő ősz, szél- és esővihar közepette a Bibliothéque Pascal című filmjéről beszélgetett Hajdu Szabolccsal Borbáth Péter és Nagy Krisztián – az Újnautilus szervezésében.

Közismert, hogy Hajdu Szabolcs mennyire személyes filmeket készít. Míg a Fehér tenyér a rendező testvérének – és részben saját életének – története, a Bibliothéque Pascal két főszereplőjét Hajdu felesége (Török-Illyés Orsolya) és kislánya (Hajdu Lujza) alakítja.

A film alapötletét jó tíz éve hallotta a rendező Sepsiszentgyörgyön, ahol akkortájt színészként dolgozott. Egy kocsmában egy nő elmesélte neki, hogyan járt pórul egy “külföldi munkás” kalanddal, hogyan próbált a megalázó prostitúciós “epizód” után új életet kezdeni. Hajdu lejegyezte a történetet egy füzetbe, és éveken keresztül – saját belső fejlődéstörténetével párhuzamosan – formálódott a viszonya ehhez a sztorihoz. Novellából regényötlet, majd filmötlet lett.

A történet tágult – először egy Romániából Budapestre szöktetett-hurcolt kamionos-prosti lány története volt. De telt az idő, Románia EU-tag lett, hitelesebbé vált, ha a lány a nagybetűs Nyugatra megy: London, Berlin, Tokió. Hajdu a prostitúció nemzetközi fellegvárain tanulmányozta, milyen a műfaj felső kategóriája – tematikus, szürreálisnak tűnő bordélyenteriőröket fotózott, rácsok mögötti, szaunaként felfűtött vécéket, kínzókamrákat, babaházakat – talán nem is oly artisztikus-stilizált a Bibliothéque Pascal, mint elsőre gondolnánk, merül fel bennem.

Egy alkotónak, ha kicsit is hiteles szeretne lenni, kerülnie kell a közhelyeket – túl könnyű belemenni a hollywoodi klisékbe, mondja Hajdu, a gonosz, kőszívű apa, aki eladja lányát; a kemény strici –, ezekre a szerepekre szándékosan szimpatikus figurákat választott – az ambivalencia messzebb visz, mint a tipizált, elnagyolt alakok. Az ő ideálja a mű, aminek befogadása nem elborzaszt, hanem többé tesz. Ezt ambivalens helyzeteken keresztül könnyebb elérni, jó felnőttnek tekinteni a nézőt.

Kezelni kellett a történet csapdáit, kellett egy kerettörténet, amely megóv a “leereszkedő, kívül- és fölülálló dokumentarizmustól.” A nő a szerzőnek meséli történetét – ez a művészetfilozófiai szálat erősíti. A nő egy papnak mesél – ez a történet szakrális vonulatát hangsúlyozza. A nő egy rendőrnek mesél – ez a bűnt domborítja ki túlságosan. Már le van forgatva az alaptörténet, mikor jön az ötlet: kikölcsönözni a prostituált anya és kislánya kapcsolatát Victor Hugo Nyomorultakjából, ez pedig szinte tálcán kínálja a gyám mint hallgatóság motívumát: ezzel előtérbe kerül a gyermek figurája, akit a film közelről mutat: szószerint belelátunk a belsejébe, az álmaiba.

Túl a dokumentarizmuson, nem a patetikus együttérzés, hanem a belehelyezkedő egyetérzés révén. Közel megyünk hozzá – közelebb, mint az álszent realizmus –, hiszen életünk 70%-át mi sem az itt és most realitásában éljük: a könyvek, újságok, az internet, a filmek, általában a média saját alternatív valóságot kreál, mi pedig napi szinten fogyasztjuk azt. Amikor pedig éppen magunkba merülünk, rágódunk a múlton, vagy szorongunk a jövőn – saját belső fikciós világunk teszi ki életünk javát, kb. 30% marad a “valóságnak”. A Bibliothéque Pascal azt mutatja meg, ahogyan mi magunk is narráljuk a velünk történt eseményeket.

De a Hajdu Szabolcs-filmek nem egy levonható tanulságot, megfogalmazható megoldást keresnek, nem is szükségszerűen kérdeznek: foglalkoznak valamivel, körüljárnak egy témát, és amikor ez a kör bezárul, felmutatják a kutatást – ez lesz maga a mű. Irtózik az olyan filmektől, amelyek “tömik” a nézőt.

Zárlatképpen Nagy Krisztián egy könyvből egy 1979-es Tarkovszkij-közönségtalálkozó kérdéseit tette föl. A témák között felmerül a pornográfia filmbeli szerepe. Megtudjuk: Hajdu nem szereti az “eljátszott” jeleneteket. A Pascal latex vákuumágyban játszódó othellói fétis-kivégzés-aktusát felvenni különösen nehéz volt: a főszereplő – a rendező felesége – a jelenet elején ott kell, hogy legyen, mert mutatják, ahogyan “becsomagolják” a latexbe. A kaszkadőrök rendre nem jönnek vissza. Végül nagy nehezen felveszik a jelenetet, amelynek csak első pillanatát vágja bele a filmbe – de szükséges volt ez az alámerülés, hogy a filmben hiteles legyen ez a pillanat.

Valahol ez lehet Hajdu Szabolcs meg nem fogalmazott titka: több, valami súlyosabb van a filmek mögött, mint amit a vásznon látunk.

forrás: prae.hu

Címkézve: Hajdu_Szabolcs

Posted in: Riport