Aki örvénybe néz, arra visszanéz az örvény

Posted on június 30, 2014

0


Companie Non Nova: Örvény
Földy Lilla-Molnár Illés

A Trafóban látott Vortex, azaz Örvény egy rituálé táncra és aerodinamikai mérnökmunkára, út a nylon három rétegén át a bőrig, mondhatni héjanász a szélfútta démonokkal. Hiába különül el a rítus a nézőktől, hiába külön körben helyezkedünk el, ahogyan a címbeli Nietzsche-idézet is sugallja: mi sem vagyunk biztonságban.

Annak ellenére nem érezzük magunkat biztonságban, hogy az előadás kör alakú tere itt most nemcsak szimbolikusan, de fizikailag is más erőteret képez: ventilátorok veszik körbe, amik egy jól megtervezett koreográfia szerint fújják a levegő táncos szatyorfiguráit, az egyetlen emberszereplő körül örvénylő nejlonszárnyakat és egyéb plasztikszerveket.

A szélcirkusz dehumanizált porondmestere egy szürreálisra hizlalt test hatalmas öltönybe bújva. Majdnem formátlan tömeg: nincs rajta szabad bőrfelület, kezein fehér kesztyű, az arcán fehér maszk, sötét szemüveg, fején kemény kalap. Hiába visel férfiruhát, neme meghatározhatatlan. A kör szélén térdel, nejlonzacskókat vagdos és ragaszt össze, babaruhaszerű figurákat teremt. Ekkor indulnak be a levegőt kavaró, programozott propellerek. A szélnek eresztett, rózsaszín plasztikbaba könnyed táncba kezd Debussy dallamára. A belé helyezett mágneses nehezékek és a ventilátorok jól komponált erői vezetik láthatatlan, de biztos kezekkel. Rövid szóló után hamar társakat kap. A porondmester hatalmas mellényzsebéből pár percen belül már szatyorlények kicsiny felhője ugrik a színpadra.

Azt hisszük, bájos, álomszerű kis este lesz, de nem: teremtőjük az apró, szinte légnemű kis balerinák életére tör, széttépi őket. Debussy ekkorra már elúszik, nehéz, zúgó dark ambient jön helyébe.

Sötét lesz, a porondmester levedli az öltönyt, alatta vastag, fekete fólia borítja még mindig valószerűtlenül gömbölyű alakját. A sötét alakról lefoszlanak az összehajtott rétegek, torz szárnyakként nyílnak szét, és egy feketébe öltözött kísértetet fújnak föl a körkörös szelek, ami lassan, nehezen válik le az emberi testről. A fekete alatt fehér ruhát hord, de ez nem könnyű metafizika: sem a gömbölyded fehér lárvatest, sem a fekete, üres nejlonhéj nem tűnik szimpátiára érdemesnek. Vergődő táncuk láttán a közönségből két gyerek is sírva menekül ki.

A színpadon közben felhasad a fehér lárvalény hasa, hanyatt dőlve, légies, fekete bélrendszert húz ki magából, ömlik a sötét, felfelé gomolygó patak. Talán ez az előadás legkatartikusabb pontja: a lassan lüktető zenére örvénylő, fentről pirossal megvilágított forgatagot ki tudja, elfelejtjük-e valaha, akik a külső körről gyönyörködünk a képben. Elhisszük, lehetséges megnyílni és kiönteni a magunkban hordott sötétséget, és ebből valami gyönyörű jöhet létre. A fehér szkafander kiürül, és kibújik belőle a feszes, harisnyaszerű kezeslábasba bújt táncos. Csak a hasa gömbölyödik, mintha állapotos lenne. Ezúttal nem a köldöknél, hanem a szeméremnél nyílik fel a műanyag: sötét helyett ekkor már áttetsző fátyolként ereszti ki magából az anyag újabb, könnyebb rétegét.

A szülést idéző fájdalmas folyamat eredményeként felfelé áradó zuhatagként hömpölyög belőle az újabb fóliaréteg, amivel már közelebbi viszonyba kerül: itt nem félelemmel, támolyogva, hanem bátrabb, de finom léptekkel áll a vízesés alá, hogy palástként terítse azt magára. A rózsaszín-testszínű fátyol alatt úgy fekszik, rúg-kapál a táncos, mint egy anyaméhben izgő-mocorgó magzat.  Az anyából újszülött lesz, akiről az utolsó réteg plasztikruha jön le a legnehezebben: a harisnya-kezeslábast már foggal kell letépnie magáról. Mintha megtalálni is nehéz lenne, mert messziről bőrnek látszik. Csak mikor darabokban felfeslik végre, akkor bomlik ki a hosszú, vörös hajzuhatag, ekkor sejlik föl előttünk egy női test, ami végül rácsodálkozik önmagára: simogatja haját, bőrét, ismerkedik testének behajózott partjaival. Lassan, nagyon lassan áll fel, alázatosan meghajol, és kimegy. Tapsolni alig merünk, nem érezzük, hogy vége van a produkciónak.

A készen kapott műanyag ruhákkal legalább olyan nehéz leszámolni, mint az azokra adott zsigeri reakciókkal. Sok-sok réteg alatt rejtőzik egy én, amit a magunkénak érezhetünk. Ez azonban éppoly átmenetinek tűnik. Az előadás utáni beszélgetésből kiderül, hogy Phia Ménard saját történetéből merített, melynek során Philippe Ménard-ból lett nővé, és saját transzszexuális identitásának megtalálása, a társadalmi elvárásokkal, normákkal megvívott küzdelme ihlette a darabot. Bár Muskovics Gyula, a tranzitblog szerkesztője ezt kérdezőként evidenciaként kezelte, a közönség reakcióiból kiderül, hogy a gender-szabadságharc csak opcionális olvasat. Volt, akit a pszichoanalitikus személyiséghámozás, másokat az örvény mágikus szimbolikája fogott meg.

Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a Vortex felkavaró és megrázó előadás, amit Phia Ménárd rendkívüli tudatossággal tervezett meg, de nem készen kapott válaszokhoz, hanem zsigeri reakciókhoz és önreflexióra is késztető kérdésekhez vezette a nézőit: hogyan reagálunk a belőlünk áramló sötétségre? Mikor és hogyan lett vége az előadásnak? Nem idealizmus-e végleges, lezárt identitásként tekinteni arra a rétegre, amit már nem olyan könnyű letépni? Megoldás-e eljutni a bőrig, hogy valós önmagunkhoz eljussunk? Vállaljuk saját nemiségünket, sebezhetőségünket? Hogyan értelmezhető az előadás végén a csendes meghajlás és kivonulás? Lehet-e válasz az identitáskeresés kérdéseire az előadás címe, az örvény, ami egy függőleges tengely körüli állandó mozgást, mozgásban létet jelöl? Lehúz az örvény vagy felemel? És egyáltalán… melyik lehetett az a pillangó, aminek a szárnycsapása az egészet beindította?

Örvény
(Vortex)

Companie Non Nova (F)

 

Előadó: Phia Ménard

Művészeti vezető, koreográfia és színpadterv: Phia Ménard

Dramaturg Asszisztens: Jean-Luc Beaujault
Zene összeállítása: Ivan Roussel – Claude Debussy zenéjének felhasználásával
Szél Dizájn: Pierre Blanchet
Színpad menedzser és szél menedzser: Manuel Menes
Fényterv és fénytechnikus: Alice Ruest
Díszlet kivitelező: Philippe Ragot; Rodolphe Thibaud; Samuel Danilo
Jelmez: Fabrice Ilia Leroy

2014. június 5.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotó: Jean-Luc Beaujault
http://www.trafo.hu

 

 

 

forrás: Prae.hu

Reklámok
Posted in: Színház