A kettős látás poétikája

Posted on április 29, 2015

0


Izsó Zita második kötete következetesen viszi tovább eddigi poétikáját, de összetartóbb, átgondoltabb képi világgal, és még erősebb hasonlatokkal, metaforákkal. Szabadversei, akár a balladák, egy-egy sorsot sűrítenek magukba.

A fiatal költőnő már debütáló könyvével, a Tengerlakóval felkeltette a szakma figyelmét, a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat és a Gérecz Attila-díjat is elnyerte. A Színről színre a megkezdett utat járja tovább, de már elkerülve az első kötet egyenetlenségeit. A kortárs költészet meghatározó formarnyelve a szabadvers, amelynek erejét nem annyira a primer nyelvi vagy zenei, mint inkább a képi vagy narratív síkon találjuk: rímek és dallamok helyett a hasonlatok, metaforák, vagy akár történetek kötik le az olvasó figyelmét. Izsó poétikája illeszkedik ebbe a kánonba, de a manapság népszerű személytelen, elidegenített, objektív lírával szemben az ő szövegei centrumában éppen a személy és a személyesség áll, még ha problematizáltan és megkérdőjelezve is.

A kötet elején álló Rimbaud-idézet “Mert én – az mindig valaki más.” – akár az egész  modernizmus mottója is lehetne – és valamennyire az is. Itt egy árnyalattal eltérő jelentéssel szerepel: nem csupán a mozgékony, lezáratlan énről beszél, hanem a mindig valaki másban véget érő, a kapcsolataiban létrejövő, az érintkezések által megalkotott individuum, az odafigyelésben aktualizálódó lírai én pozícióját jelöli ki.

A könyv címéről a bibliai ígéretre asszociálunk: “Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.1 A kötetben viszont a közvetlenséget, direktséget sugalló jelentés mellett egyfajta fokozatosságot is jelenthet: a négy cikluscím (házról házra, évről évre, óráról órára, fokról fokra) fölé írva a Színről színre-szintagma is felvesz egy, a bibliai jelentéssel párhuzamos, de más dinamikájú értelmet, amely az egyik színtől a másikig haladó teljes spektrum fokozatos feltárulkozását is jelenti. Mindkét esetben a látás teljességéig való eljutás a cél. A színről színre látás magában foglalja a kölcsönösséget: hogy eljussak az Úr látásáig, láthatóvá kell válnom. Ennek az – úrfelmutatást megelőző – énfelmutatásnak a kísérletei Izsó Zita versei, mert az ént utolérni mindig valaki másban lehet, kiélezett határhelyzetekben, a halál völgyének árnyékában.

A „valaki másság” a gyakran váltogatott vagy épp elbizonytalanított beszélői helyzetekben is tetten érhető: a kötetben váltakoznak a férfi- és női hangon megszólaló versek. Előbbieket a szerző különböző irodalmi folyóiratokban még Karádi Márton álnéven közölte. Itt, Izsó Zita neve alatt másképp hat a őszülő szakállról és lányokról beszélő hang – de nem ismeretlen. Fordított csavarra, női néven publikáló férfiakra számtalan példát tudunk: Weöres Sándor Psychéje és Esterházy Péter Csokonai Lilije a legismertebb példák, de eszünkbe juthat még a regényét Spiegelmann Lauraként kiadó Kabai Lóránt is. Férfi név alatt publikáló női szerzőkre már jóval kevesebb a példa. Izsó karádimártonsága nem szenzációhajhász médiahack vagy feminista manír: mozgékony költői identitását a férfi pozíciójából történő beszéd egyszerűen gazdagítja, színesíti, egy szélesebb empátiáról tesz bizonyságot. Ennél is érdekesebb, amikor – és a versek többsége ilyen – nem derül ki a vers beszélőjének neme. Mert nem minden versben vannak olyan sorok, mint: „ősz szakállam úgy növi be arcomat / mint nyárról maradt barackot a penész”, vagy „nem lennék jó apa, / nem pazarolhatod többé rám az időt, gyereket akarsz.” De ha egyszer kiszúrtuk, hogy nem minden vers szól női szájból, akkor a többinél is keressük a sorok mögötti narratív identitást, kikapcsol az az automatizmus, ami szerint a női szerző szövegeit női hangon halljuk, és próbálgatjuk a mondatokat férfira, nőre, többféleképpen képzeljük magunk elé a leírt jelenetet, ami sokszorosára fokozza az olvasói kíváncsiságot és aktivitást.

De a férfi-női és szülő-gyermek kapcsolatokon túl – vagy azok mögött ott egy, az identitás szempontjából végzetes kérdés: Isten jelen- vagy távolléte, hiánya, ami a ciklusokon kívül, a kötet invokációjaként álló legelső vers, egy posztmodern jeremiád, a Várakozás című vers témája. Az Istenre váró ember lényét távollétével is formálja az Atya, és ez a várakozás annyira belső, egzisztenciális élmény lesz, hogy olyanná válik, „mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már nem változik.” Ezek a sorok egy Visky Andrással készültinterjút juttathatnak eszünkbe, ahol a költő-dramaturg így fogalmazott – szintén egy saját megrendítő gyászélmény kapcsán, ahol apja temetésén többekkel együtt ő maga is vitte a koporsót: „Amikor kivették a kezemből a koporsót, és nem érezte a testem a halott test súlyát, összeomlottam. […]Ami történt akkor velem, egyszerre volt hitetlenség- és hitélmény. […] Istent is vinni kell, ha halott is, amíg ki nem derül valami.2 – Olyan hitvallás ez, amelyben a klasszikus vallásos meggyőződés akár el is tűnhet, de a bizalom megmarad, és ez sokkal több, mint a kiüresedett, hagyományőrzéssé váló vallásosság. Ehhez hasonló tanúságtétel Izsó Zita kötete is: a hitélmény sokszor a pascali „Isten alakú lyukból” fakad: Isten hiánya tesz bizonyságot Isten létéről: hiszen aki sosem volt, az hogyan is hiányozhatna.

A hiány fájdalmas artikulációja Izsó lírájában a legválogatottabb gyász-és fájdalom-katalógusban bomlik ki: gyermektelenség, elvesztett gyermek, kórházban meglátogatott haldokló hozzátartozók, szerelmi csalódások, elszegényedés, kifosztottság monológjai sorjáznak egymás után.

Ami mégis elviselhetővé, sőt, élvezetessé teszi a vékony könyv nehéz mondatait, az az elbeszélésben alkalmazott hihetetlenül invenciózus képiség. Emlékezetes, telibe talált hasonlatok és metaforák hozzák nagyon közel a versben megszólaló hangot: hittől és megélt tragédiáktól függetlenül elér hozzánk a versek világa, intim közelségbe kerül, mert olyan képeket és hangulatokat tesz egymás mellé, amik valamiképpen közös tapasztalatunk részei. Szemléletes példa erre a mások ítéletének való kiszolgáltatottságot egy képbe sűrítő hasonlat a Belsőépítész című versben:“beszámolsz arról, mit gondolnak rólam / a szüleid és két húgod, én meg csak állok, / négy pontból megvilágítva, mint egy focipálya.

Christian Wiman szerint3 a költészet és a keresztény hit kapcsolata a szenvedés szakralitásában van: mindkettő a szenvedéstől jut el a békességig, a mulandóságtól az öröklétig. És az utóbbi nem a megelőző fájdalmas tapasztalatok eltűnésekor jön, sokkal inkább abban a kettős látásban, ami hitünk sajátja: még nem jött el az új teremtés, de már nem tartozunk mindenestül a régihez. Ez a köztes állapot az a pont, ameddig elvisz minket a kötet. Megérkezünk, amit a költő a part metaforájában mutat fel: „Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part.” – írja az utolsó vers, a Feloldozás. A félelem nem tűnik el, a vonásokban ott marad, de az otthon felé futva lehullik a bukott világ, a bűn feletti szégyenérzet szimbóluma, a ruha: „szaladni kezd abba az irányba, amerre sejti az otthonát, / és futás közben egyre kevésbé takargatja magát.”

Jegyzetek

1 1Korinthus, 13.:12. – A Magyar Bibliatársulat 2014-es Revideált új fordítású Bibliája alapján – online: abibliamindenkie.hu

2 Mindenki meztelen – Tompa Andrea interjúja Visky Andrással, Magyar Narancs, 2014/31

3 Christian Wiman: Ambition and Survival: Becoming a Poet, Copper Canyon Press, 2013

Izsó Zita: Színről színre, Prae.hu-Plaimpszeszt, 2014

Megjelent a Credo evangélikus folyóirat 2014/4-es számában

Reklámok
Címkézve:
Posted in: Kritika