Két új vers a Tiszatáj online-on

Posted on december 2, 2015

0


ZONGORAHUROK

A csillagok hűlt helyén csupa fekete billentyű várja,
hogy belekapjon a szél. Kalapácsra szomjasak a húrok,
az első lélegzetvétel leütött hangja beszippant,
kifúj, zongoraszéklábat ken meg olajjal.

A fények helyén lusta égitestek: nem táncol
egy sem, egyetlen hang feszül közöttük:
a húr, ami ott peng, ahol akar.. A rúah skálája.

Nem szólózik, csak körtáncokat ismer, és mikor
visszatér önmagába, a csillagok szélnek erednek.

Egyet fordul a körszék a zongora előtt,
becsavarja a futamok tengelyét, torkot
köszörül, és kiélesedik az égitestek tekintete.

Kigombolja felöltőjét. Az ég madarai befészkelik
magukat a gallér alá, csillagok hűlt helyére.

 

KAPTÁR

Árnyéknak nevezel, kiállítasz a napra,
kanócként lángol a hangom. Minden,
amit neveden nevezek, olvad, mint a viasz.

Estére bejelented a fények alászállását
az egymásba ivódott, elmaszatolt arcok terepére.

Mert ennyi maradt csak, a képtári séta végén
gyűrött katalógusokkal izzadó tenyereinkben
hagyjuk el végleg a száradó földek múzeumát,
mielőtt ránk zsugorodna, arcunkra feszülne,

mielőtt minket is falra meszelne, hogy aztán
megrepesszen. A folyó alatt átrobogó vasúton
már tükrözzük szemeinket, megfürösztve huzatban.

Hangunk a hideg fények függönyein át körkörösen rajzik
föl alulról, majd csak a felhők pergetik újra vissza közénk.


 

forrás: Tiszatáj online

Reklámok
Posted in: vers