HANG, AMI ÁTÜT A FÉNYEN

Posted on július 31, 2016

0


avagy Pornó az Ars Sacra fesztiválon

A képek totalitásának korában a látás személytelenségével a másik meghallását szembeállítani radikális tett. Mindez a Visky-életmű szinte teljes spektrumában megjelenő fontos állásfoglalás.

A romániai diktatúra forradalom előtti napjaiban élő különc színésznőt megfigyelés alatt tartják, mert rendszeresen szabadtéri utcaszínházat tart a kallódó, éhező utcagyerekeknek. A mű provokatív címe a főszereplő titkosszolgálati jelentésekben szereplő fedőneve.

A darab nem monodráma, egyetlen monodráma sem monodráma” – áll a Pornó írott változatának bevezető szövegében.11 Ha a monodorámát olyan műnek tekintjük, melyben a kompozíció egyetlen perspektíva eredménye, akkor a Pornó valóban nem az, hiszen a főszereplő/elbeszélő monológjait rendre megszakítja egy másik hang, az ügynöki akták szövege. És ez akkor is egy másik perspektíva, ha a színpadon ugyanaz a hang szólaltatja meg.

Az Ars Sacra Fesztiválon a szerző rendezésében színpadra állított felolvasó színház ezt az egy-hangú változatot jelenítette meg: a főhős monológja és az titkosszolgálati jelentések egyaránt Albert Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője elő-adásában hangzottak el, utóbbiak viszont elektronikusan géphanggá torzítva, elidegenítve és elembertelenítve. A jeleneteket Antal Attila bőgőjátéka tagolta. A zene hangsúlyos jelenléte és a színpadi mozgás minimális volta a felolvasó színházat a hangjáték felé mozdította el. Az előadás elején egy, a színpadi világítás szókincsével elmondott teremtéstörténetben a hang lényegi szerepe szövegszerűen is megjelent: „Nem lehet átlátni a fényen… / Semmit, semmit. / Nem lehet látni a fényben lakót, / megvakulsz és mégsem, / márpedig megvakulsz. // A hang…? / A hang áthatol a fényen, csak a hang.” Van tehát egy beláthatatlan tartomány, ahol a látással már nem megyünk semmire, de hallás útján tudomást szerezhetünk róla. A képek totalitásának korában a látás személytelenségével a másik meghallását szembeállítani radikális tett. Mindez a Visky-életmű szinte teljes spektrumában megjelenő fontos állásfoglalás.

A szövegből ugyan a mű történetének konkrét tere és ideje könnyen beazonosítható (Kolozsvár, 1989), az ügynöki jelentések által meghatározott dokumentarizmust az archetipikus-mitologikus értelmezés felé mozdítja el két hangsúlyos vendégszöveg: az egyik Antigoné monológjának a lány szájából megszólaló részlete („Ó, sírom, nászszobám, te föld odvába vájt / Örök tanyám, immár elindulok feléd…”), a másik pedig a Lukács evangéliumából idézett magnificat, Mária hálaadó éneke Jézus fogantatása után („Magasztalja lelkem az Urat…”).

Mindkét idézet meghatározó érvénnyel bír: az Antigoné-kontextus az egyén és a társadalom konfliktusát emeli egyetemessé, a magnificat pedig a szentség dimenzióját hozza közel. A két „nagy” történet egymással is párbeszédbe kerül. A hatalommal Antigonéhoz hasonlóan dacoló főhős gyermeke épp annak apropóján fogan meg, hogy a nő megtudja: hálószobájukban lehallgatókészülék van. „Tudod mit, / gyere, szeretkezzünk nekik” – mondja a lány Embernek szólított párjának. Mikor kiderül, hogy gyermeket vár, mégis azt mondja az Embernek, megcsalta Vele (azaz Istennel). A magzat tehát így vagy úgy, de mindenképpen az Ember fia lesz.

Pornó” Embernek nevezett furcsa párjáról a jelentésekből kiderül, hogy egy alezredes fia, aki az egyetemet otthagyva asztalossegédnek állt. A dokumentum, akárcsak a nő esetében, az ő beszámíthatóságát is megkérdőjelezi. Hiszen az apja hátszelével nyilván fényes karriert futhatna be, mégis saját, különc útját és a rendszer szemében nemkívánatos asszonyt választja. Ezért hamarosan házi őrizetbe veszik, ahonnan aztán az ablakon át menekül a halálba.

A nevek használata külön tanulmányt érdemelne. Az Ember megszólítást a nő állítólag azért használja a rendes neve helyett, mert arról egy szárnyas szarvasmarha jut az eszébe. A szárnyas bika Lukács evangélista szimbóluma a keresztény ikonográfiában, a férfi monogramja viszont M. R., tudjuk meg az egyik szigorúan titkos szövegből. Az M. R. mintha csak az „ember” szójátékos rövidítése lenne. A Bibliában Ádám neve jelent embert, de ez a név eszünkbe juttathatja az Antigoné legtöbbet idézett sorát is: „sok van mi csodálatos, de az embernél semmi sem csodálatosabb”.

A másik hangsúlyos beszélő név Görény szomszédé, aki a diktatúra középszerű, kompromisszumkész kisemberének alakja; hajlandó segíteni, de csak ameddig ez őt magát nem fenyegeti. Szól a nőnek, hogy poloska van a lakásukban, de meg is inti: jobban járna, ha kerülné a feltűnést, és belenyugodna a helyzetbe. Gúnynevét erőteljes bűze miatt kapta, ami a hétköznapokban nagy segítségére van: sorbanállásnál, ügyintézésnél előreengedik és messze kerülik. Nehéz nem arra gondolni, hogy ez a bűz a megalkuvás praktikus kis előnyökkel is járó szaga. Görény a többségi társadalom hangja.

Antiról, hősünk kitartó társáról szintén nem tudjuk meg, mi az igazi neve, illetve hogy valóban Anti-e. A jegyzőkönyvek gyanúja szerint ellenzékiségét fejezi ki ezzel a névvel. Különös az is, hogy míg a külvilág felé néma, egy szót sem szól, hősünkkel rendszerint beszél. „Titokban követnek, / mondta Anti titokban…” – talán tényleg csak titokban beszél, talán csak annyira más nyelven, hogy azzal az ügynökök nem tudnak mit kezdeni? „Olykor recsegő hangon énekelt, a szöveget nem tudtam kivenni” – áll az egyik utcaszínházról írott beszámolóban Antiról. Az Ember temetésén pedig egy különös performanszt ad elő: „két karját az égre emeli, / ismeretlen nyelven kezd el beszélni. / Nem beszél, / kiáltozik, jajong, / veszekszik, / énekel. // Egy szót sem értettem az egészből” – mondja a lány. „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat” – írja Pál apostol (1Kor 14,2). Talán erre példa Anti beszéde, talán csak az autonómia utolsó menedéke, amikor a hatalom által bitorolt nyelvről is lemondva már csak a hanghoz ragaszkodunk, mert az még a sajátunk tud maradni. Mikor már a szavak és a nevek sem maradtak meg, a csupasz hang még áthatol a diktatúra mesterséges fényeinek vakításán.

Így hívtam, Ember. / Szólíts a nevemen, mondta, / becsületes nevem van. / Mit képzel ez, isten vagyok én? / Hát nem vagyok isten,/ hogy nevén szólíthatnám csak úgy…” – a név hatalom, a nevünkön szólítani csak az tud, aki ismer minket, és ezáltal valamiképpen hatalma van felettünk. Amikor ezt a hatalmat ismeretlenek akarják bitorolni, új nevet adnak: fedőnevet. És saját nyelvet kreálnak mellé. „Pornó” látványosan nem beszéli ezt a nyelvet, és nem is akar azonosulni annak kifacsart logikájával: „Nyugodjak bele. // Mibe, az istenért?! / Nem tudja, mibe, / de jobban járok, / ha belenyugszom. // Nem nyugszom bele, / eszembe’ sincs. / Egyáltalán nem akarok jobban járni, / világos?” Ez a „nem akarok jobban járni” a dráma kulcsmondata: Görény úr és a többiek mind meg akarják úszni, míg Pornó, az Ember és Anti számára fontosabb saját belső integritásuk. Az Ember ajtaja elé őröket állítottak, hogy ne mehessen a szerelméhez, ezért kiugrik az ablakon. A megrázkódtatástól a lány elveszíti magzatát, majd a záró jelenetben a darab legelején is felbukkanó Picur nevű „guruló talapzatra rögzített minicsontváz” jön el érte. Picur alakjáról egyszerre asszociálhatunk az elvetélt gyermekre, a halál szimbolikus figurájára és a darab közepén említett, szintén Picur névre hallgató (néma vagy talán halott) angyalra. A három jelentés persze nem zárja ki egymást, mindenképpen ő (az Ember fia) az, akivel a lány végül kisétál a színpadról, tehát ő hozza el a szabadulást. Ezt az értelmezést támogatja a főhős magzatához intézett kérdése is: „Megöltelek? / Én? /… / Ki a gyilkos? / Ki a gyilkos?” A nő vetélése után pedig a kettejük azonosságának és különbségének kérdése merül föl: „Akkor most kinek a lelke? / Kinek a vére? / Kinek a teste?”

A keresztény hit alapja, hogy a hívő önmagát mint Krisztus gyilkosát ismeri fel, és paradox módon épp ez a felismerés vezeti el őt a belső békességhez. Ugyanakkor a hívő azonosul is Jézussal, együtt hal meg és támad föl megváltójával. („Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.” – Róma 6,8) A darab mottója ennek az értelmezésnek ágyaz meg:

„– A forradalom emlékére.
Melyik forradalomra gondolsz?
Én csak egyetlenegyről tudok: amikor a testem fölszabadult az idő súlya alól, és tőlem függetlenül örült önmagának. Emlékszel?
Emlékszem, igen.”

A történelem dimenzióiban lezajlott forradalom csak külső kivetülése egy valódi, belső forradalomnak. Ez utóbbi pedig úgy hatol át a történelem díszletein, akár a hang a fényen.

1 A dráma szövege a Látó folyóirat 2012. augusztus–szeptemberi számában jelent meg, online is a címen elérhető.

forrás: Színház, 2016 június/július

Advertisements
Posted in: Kritika, Színház
Be the first to start a conversation

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: