Izzó kérdések, hűlő ítéletek

Posted on augusztus 17, 2016

0


Költő, a cigánymisszió kommunikációs munkatársa, egyházkerülőből lett keresztyén. Legszívesebben telekürtölné a világi sajtót azokkal a példaértékű emberi történetekkel, amelyekkel munkája során találkozik. Kortárs irodalomról, reformátussá válásáról, a cigánymisszióról és a művészet értelméről beszélgettünk a budapesti Adna kávézóban Molnár Illéssel.

Az almától a multimedialitásig
„Vannak emlékeim arról, hogy hét-nyolc évesen verset írok arról, hogy megérett az alma. Ezeket a népies stílusú költeményeket aztán hosszú szünet követte” – jegyzi meg finom iróniával a fiatal költő. Molnár Illés Hüllők és izzók című kötete 2013-ban jelent meg, verseit és szépirodalmi kritikáit többek között az Élet és Irodalom, a Tiszatáj, a Bárka és a Prae folyóiratok közlik rendszeresen. Szerinte ma már nem olyan megosztott az irodalmi élet, mint a korábbi nemzedékek idején. „A rendszerváltás óta eltelt bő negyedszázad talán annyiban segített, hogy megtanultunk alanyban és állítmányban gondolkodni – hogy Esterházy Pétert idézzem. Fontosabb a teljesítmény a mi generációnkban, mint az, hogy ki kivel van jóban, vagy hova szavaz” – magyarázza.

A kortárs irodalom sokszínűségéről azt mondja: „Tetszik, hogy sokféle hang megfér a mai kánonban, a humoros-anekdotikustól az absztrakt-meditatívon át az egészen popkoncert hangulatú slam poetry estekig. Nincs már az a poros könyvtárszaga az irodalomnak, hanem kicsit populárisabb, amellett, hogy minőségi is. Hála azoknak a szerzőknek, akik ezt vállalni tudták, a mai líra vagány. Jó látni tízen-huszonéves fiatalokat verseskötettel a kezükben, és nem csak itt, a Kálvin tér környékén. A legtöbb szerző érzi nemcsak az online jelenlét szükségességét, hanem a multimedialitásét is, vagyis gyakorta kombinálják képekkel, videókkal a szövegeket.”

A versírás kudarca
Illés azt mondja: írás közben saját magát szeretné jobban megérteni. „Az első kötetemben a megtérésemet próbáltam megérteni. Nem azért írok, hogy egy könyvvel megváltoztassam a világot vagy akár csak a kortárs irodalmat. A küldetésem csupán annyi, hogy éljek a talentumaimmal. Ez aztán mindig aktualizálódik valamilyen feladatban.”

Majd mélyebbre megy: „Azt próbálom versben elmondani, amit másként nem tudok.
A versírás éppen ezért mindig kudarc, mert valami olyat próbálok megfogalmazni, amit nem lehet. Megvan benne a biztos vereség nyugalma, ugyanakkor a belső szabadság egyfajta luxusa is. A nyelvnek ugyanis megvannak a maga határai, korlátai. A szépirodalomban éppen ezeket, vagyis a saját gyengeségét mutatja fel a nyelv. Mivel a költészet el tud vezetni a határig, azon a határon be lehet nézni a nyelv mögé. Onnantól tud félelmetes lenni egy irodalmi szöveg.”

„Romák hitéből épül…”
Az alkotó is ember. Arról, hogy meddig érdemes elmenni és miért, Illés azt mondja: akkor él jól az ember, ha az alkotás nem megy az élet rovására, és fordítva. „Ezt azóta tapasztalom, mióta a napi munkám is érdekel, nem csak az, amivel a szabadidőmet töltöm.” Rövid és kiábrándító bulvárújságírói kitérő után ugyanis néhány évig adásszerkesztő volt az egyik vezető kereskedelmi televízió kábelcsatornáinál. Már ebben az időszakban fontolgatta, hogy jelentkezik önkéntesnek a református cigánymisszióhoz. Csakhogy ennél is testhezállóbb feladatot kapott: idén tavasszal a misszió kommunikációs munkatársa lett, így miközben ír, a cigánymisszió ügyétszolgálja.

A teljes emberért
„A Cigánymisszió engem elsősorban azzal fogott meg, hogy holisztikus missziót végez. Nemcsak prédikál a romáknak, hogy térjenek meg és legyenek egyháztagok, hanem az evangélium teljes életet átformáló erejét képviseli. Ahogy minket is átformált, úgy mi is a teljes embert nézzük. Ezért az igehirdetésen és a gyülekezetplántáláson túl számos gyülekezetben gyermek-játszóházak és tanodák nyílnak az iskolásoknak. Ezekben készségfejlesztés folyik. Kulcsfontosságú, hogy már az óvodába kerülés előtt meg lehet előzni a roma gyerekek lemaradását. A lelki és a gyakorlati dolgok egységet alkotnak, egyikből következik a másik.”
A cigánymisszió többirányú – tette hozzá. „Romák hitéből épül a többségi társadalom és az egyház is. Számunkra, nem roma reformátusok számára inspiráló, ahogy ők megélik a hitüket, ugyanakkor együtt folytatunk missziót az egyház felé is, amelyet próbálunk érzékenyíteni a cigányság iránt. A hosszú távú célunk, hogy roma és nem roma gyülekezetek helyett integrált, többkultúrájú gyülekezetek jöjjenek létre.”

A gyümölcs
Illés azt mondja, európai felmérések szerint a romákkal foglalkozó szervezetek közül az egyházi missziók munkája éri el a legtartósabb változást. „Az evangélium a legnagyobb eszköz, amely tudással ötvözve komoly eredményeket ér el. Még akkor is, ha ezek csak hosszú távon mutatkoznak meg. Annak, hogy roma tanodás gyerekek együtt táboroznak egy gyülekezetben a nem roma hittanosokkal, később komoly gyümölcse lehet.”

A hallgatás művészete
Az ő feladata, hogy megírja ezeket a történeteket, a jó példákat pedig igyekszik a világi sajtóban is kommunikálni. De nem mindig. „Van, hogy nagyon megérint valakinek az életútja, de úgy érzem, nem írhatok róla. Ez versíráskor is megesik. Ha megérint egy hozzám közel álló ember tragédiája, egyes esetekben, ha esztétizálnám azt, kizsákmányolnám a szenvedőt. Van, amikor hitelesebb hallgatni. Visky András mondta nemrég egy interjúban, hogy van, amikor az üvöltés szabatosabb teológia, mint a nagyon pontos, távolságtartó. Ugyanígy, néha a hallgatás is hitelesebb költészet, mint a szépen megírt, nagyon helyénvaló szavak.”

Az otthon
És van, hogy hiába akarjuk szóra bírni őket, még a papírra vetett sorok is hallgatnak. Illés azt mondja, saját megtérését annak ellenére sem érti, hogy egy kötetet szentelt neki. Bagatell módon sétált be egy gyülekezetbe, pedig kerülte a hasonló helyeket.
„A laptopommal ingyen wifit kerestem, amikor betévedtem egy kávézóba Southamptonban. Kiderült, hogy egy gyülekezeté. Itt vettem részt életemben először istentiszteleten. Nem az fogott meg, amiről beszéltek, vagy ahogyan énekeltek, hanem maguk az emberek. Volt valami a szemükben, valami hihetetlen nyugalom, derű és tisztaság. Nagyrészt brit jogászok voltak, felső-középosztálybeli, családos emberek. Olyan akartam lenni, mint ők, ezért kezdtem el járni közéjük. Egy szállodában dolgoztam akkoriban, magányos voltam. Jólesett, hogy rám mosolyognak, megkérdik a nevem. Nem számítottam arra, hogy a keresztyénségnek van ilyen arca. Elvitt engem a bemerítkezésig ez a vonat. Nem erőltették rám, de éretlen fejjel azt hittem, attól változik majd meg az életem, és egy csapásra megszabadulok a függőségeimtől is. Csalódott voltam, amiért nem így lett. A hazaköltözésem után mély levertséget éreztem, hiányérzet mardosott. Karácsonykor egyedül voltam, amikor egy egyébként nem túl minőségi olasz filmet nézve megütött egy mondat. Ambrus püspök mondta Ágostonnak, a későbbi egyházatyának: az igazság egy személy. Rájöttem, hogy én valójában mindig az igazságot kerestem. Felkerestem egy gyülekezetet, de akkor még azzal a fenntartással, hogy olyan helyre nem megyek, ahol palástban prédikálnak és orgonazene szól, mert akkor még azt hittem, ott automatikusan csak a politika mehet. Három évig jártam a budapesti Golgota gyülekezetbe, ahol megismertem a feleségemet és megszilárdult a hitem. Személyes kapcsolataink révén egy idő után mégis a gazdagréti református gyülekezethez kezdtünk kötődni. Halogattuk a váltást, hiszen a meggyőződésünkkel ellenkezik, hogy váltogassuk a gyülekezeteket. Mégis úgy éreztük, Isten oda hív, és azóta bebizonyosodott: otthon vagyunk Gazdagréten.”

A hagyomány dinamikája
Hogy miért lett otthonos egy református gyülekezet valakinek, aki korábban viszolygott a népegyházi közegtől? „Mivel nem volt keresztyén hátterem, nekem időbe telt elfogadni, hogy ami kultúraként rárakódik az evangéliumra, az nem mindenféleképpen rossz. Hogy az körbe tudja venni, meg tudja tartani, és ha nem tűnik el középről az evangélium, ha nem marad üres héj a kultúra, akkor ez csodálatos dolog. A gazdagréti gyülekezet az ötszáz éves református és a kétezer éves keresztyén hagyományra épül, és nem akar a nulláról indulni. Folytassuk, de megújulva – a hagyománynak ez a szerves dinamikája. Ez nagyon átüt nemcsak az igehirdetéseken, hanem a dicsőítésen is, amelyben református és angolszász énekek mellett felcsendülnek magyar református dalszerzők népdalok dallamaira írt énekei is. Olyan természetes egység ez, amelyben valahogy jobban megtalálom magam, mint egy amerikai közösségben. A Golgota alapítójának az volt a látása, hogy az a gyülekezet olyan hely legyen, mint egy szanatórium: gyógyuljanak ott az emberek. Sokat köszönhetek neki én is, de az ember ritkán éli le az életét egy szanatóriumban.”

Nagykorúvá avatás
Illés pünkösdkor konfirmált, azt mondja, bemerítkezése hitvallás volt ugyan, de még inkább egy vágy kifejeződése – távol a családjától, barátaitól, csupa vadidegen közt. „Amikor konfirmációra jelentkeztem, még nem dolgoztam az egyháznál. Szerettem volna kinyilvánítani, hogy az egyház a családom – és ahogy a vér szerinti családomat is – elfogadom és szeretem olyannak, amilyen. Meg akartam vallani a hitemet a szeretteim és a testvéreim jelenlétében. Fontos és megrendítő alkalom volt ez számomra. Az adott kontextusban az első úrvacsorám is. Úgy éreztem, ezzel azt vállalom, amit már csinálok egy ideje. Kimondani, hogy ehhez a gyülekezethez tartozom és református vagyok számomra a hitben való nagykorúvá válás ceremóniája volt.”

Hit és gondolkodás egysége
Egy másik közösségről is lelkesedéssel beszél Illés, ez pedig a Koinónia tábor közössége. A kelenföldi és a kolozsvári ifjúsági csoportok évtizedes barátságából született értelmiségi táborban a mély, élő hit és a kritikai gondolkodás szerves egységét tapasztalta meg. „Amikor először részt vettünk a feleségemmel a táborban, felsóhajtottam, milyen jó lett volna tizenöt évvel ezelőtt rátalálni, és úgy nőni fel, hogy ennek a levegőjét szívom magamba.”
A fiatal költő-újságíró azt mondja, kár, hogy a közélet szekuláris és egyházi szférára bomlik, ami talán leginkább a sajtóban érhető tetten. „Nem mindenütt válik ketté a világi és az egyházi sajtó, jó lenne, ha itthon is minél több keresztyén hang szólalna meg világi sajtóorgánumokban. De anélkül az elhajlás nélkül, amit gyakran tapasztalni keresztyén közegben: hogy amikor valaki nagyon megkeseredik, egy idő után csak az egyház felé irányul a kritikája, miközben a világ felé érdemtelenül elnéző.”

Annak az önkritikának azonban helyt ad, miszerint káros, hogy az egyházba vagy a korszellem szivárog be, vagy pedig az egyház nem kortárs, gondolkodása ugyanis konzerválódik egy jóval korábbi stádiumban. „Míg a nyugati protestánsok posztmodern önfeladással reagálnak a korra, addig mi megmaradtunk a kora modern paradigmában, miközben egyébként már mindkettőn túllennénk” – fogalmaz Molnár Illés. „Hogy a huszadik században naiv újprotestantizmusok bontakoztak ki azzal a felkiáltással, hogy mi majd visszatérünk az őskeresztyénséghez, az akkori korszellemből fakadt. Komikus módon nem tudunk kilépni abból, ami körülvesz minket. Szerencsénkre az evangélium minden paradigmában érvényes: kulturálisan sok nyelvre lefordítható. Ez azonban kihívást is intéz hozzánk arra, hogy nehéz kérdéseket se odázzunk el, kitegyük magunkat annak a kockázatnak, hogy nem lehet minden kérdést csípőből megválaszolni.”
Jó kérdés
Arról, hogy képviselni hogyan lehet az evangéliumot, Molnár Illés azt mondja: a posztmodern ortodoxia, vagyis a relativizmus abszolutizálása lecsengőben van. „Egyre gyakrabban hallani a posztszekularizmus kifejezést a nyugati világ kapcsán. Vagyis egyes társadalomkritikai irányzatok megfogalmazzák, hogy próbálkozhatunk eltávolítani magunktól, de antropológiai szükségszerűség a hit, amelyet nem lehet kiirtani és megszelídíteni sem. Az iszlám terjeszkedésével olyan kultúrával kerülünk egyre közelebbi párbeszédbe, amely nem tudja értelmezni sem a szekularizációt, sem a relativizmust. Ha ennek van bármi előnye, akkor az az, hogy mindez jó kérdéseket vet fel a saját identitásunkkal kapcsolatban.”

A fiatal költő szerint a művészet sem a meggyőzés terepe, hanem a kérdésfeltevéseké. „Fontos, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel a műalkotásokban. A hitem segít ezek megtalálásában, de ugyanezt kapom sokszor nem hívő művészektől is. Erősíti az én hitemet is, amikor egy-egy tiszteletreméltóan őszinte műalkotás olyan kérdéseket vet fel, amelyek tesztelik a hitem statikáját, akár megrázzák az egész építményt is. A jó művészet ugyanis – akárcsak az őszinte istenkeresés – ezt teszi.”
Képek: Füle Tamás, Szarka Zoltán

forrás: Parókia.hu

Advertisements
Posted in: Interjú