A KÖD BIZONYOSSÁGA

Posted on január 6, 2017

0


BARTÓK IMRE: LÁTTAM A KÖDNEK ORSZÁGÁT

Bartók Imre legújabb regényében a tragikumvesztés késő egzisztencialista tragédiájába dagad bele egy összeesküvésszál, hogy végül magabiztos hajszálrepedések mentén kérdőjelezzen meg mindent, amiben esetleg biztosak lehettünk volna.

A nyugtalanítás mint Bartók Imre prózájának tipikus minőségjelzője köteteken átívelő elem a szerző regényeinek recepciójában. Már a debütáló Fém című regény kritikájának is visszatérő eleme volt (lásd például CSOBÁNKA ZSUZSAvagy PETHŐ ANITA Fém-kritikáját). Érthető módon a filozófusokból akcióhősöket gyúró posztapokaliptikus biohorror trilógiája kapcsán is előkerül a NYUGTALANÍTÓ TÖRTÉNET megnevezés, a legújabb kötet kapcsán Balajthy Ágnes pedig egyenesen recenziója címébe emel egy, A GYÖMBÉRCSÍK NYUGTALANÍTÓ ÍZÉRŐL szóló regénybeli mondatot.

A nyugtalanító minőség tehát mintha szerves részét képezné a bartóki alkotástechnikának. A Fémben az elbeszélő/főhős identitásának ízekre szedésével és a narratíva bravúros töredezettségével érte ezt el, a trilógiában pedig a legváltozatosabb módszerekkel: az antropocentrizmus felszámolása és az akció/krimi/horror/sci-fi zsánerek és a látomásos költői nyelv regisztereinek keverése mellett még számos más eszközzel teszi ezt, amelynek vizsgálatát már sokan elvégezték. A Láttam a ködnek országát (megint) radikálisan újat kezd. Ezúttal egy, az eddigiekhez képest akár hagyományosnak is mondható elbeszélői technikával találkozunk: az egyes szám első személyű narrátor ezúttal jól beazonosítható figura, akinek a nevét ugyan nem tudjuk, de azt igen, hogy egy könyvkiadónál dolgozó, sokat utazó ügynök, aki a cég nemzetközi kapcsolataiért felel, annak könyveit igyekszik külföldön terjeszteni, valamint importálható, piacképes regényekre is vadászik.

A fentiekből fakadóan élete és olvasmányélményei egyformán zaklatottak, fragmentáltak. Párnaponta más-más nagyváros szállodájában ébred, más-más kollégákkal üdvözlik egymást a bevett „ezer éve!” felkiáltással, miközben hősünk legtöbbször egyáltalán nem emlékszik a korábbi találkozásokra. Útközben és elalvás előtt előveszi Kindle-jét, amin hemzsegnek az átnézésre váró, abszurdabbnál abszurdabb trendek és zsánerek jegyében megírt, sikerhajhász kéziratok: a főszereplők legtöbbször állatok vagy növények, a cselekmény pedig a romantikus kisállathorror és a „pszichedelikus álszocio-dráma” skáláján mozog. Ezekbe minden érdeklődés híján bele-beleolvas, de mint hamar kiderül, nemcsak személyes motivációk, de következmények nélkül is – a kiadó vezetője, Krisztián ugyanis szinte egyáltalán nem vonja be őt döntéseibe, sőt, a cselekmény előrehaladtával szinte bizonyossá válik, hogy munkája teljesen tét nélküli, a cégből pedig mintha lassan kiszorítaná az ambiciózus titkárnő és a kigyúrt, fiatal gyakornok.

Az értelmiségi dráma Ellis-i és Houellebecq-i hangulatú hideg melankóliája felől indulunk tehát. Előbbit a reggeli tornák, a fogadások svédasztalai, a szállodák fölszereltségének monoton, részletes leírásait idézik (nem annyira az Amerikai Pszicho, inkább a Holdpark önéletrajziságot és zsánerfikciót egybejátszó Ellisére gondolunk itt), utóbbit pedig az európai válságtudat, a csömör és a keserű cinizmus juttatja eszünkbe (különösen a Csúcson című regényt, de a Térkép és a tájat is).

A tragikumvesztés késő egzisztencialista tragédiájának elbeszélése egy traumaélmény, öccse nyom nélküli eltűnése körül gravitál. Ez a hiánytapasztalat lesz végül az egyetlen, ami a fragmentált, zaklatott elbeszélésen átívelő rendszert képez. Az egyik fontos és jellemző jelenetben a főhős egy könyvesboltban rábukkan egy könyvre, amiről kiderül, hogy az öccse fordította Fahéj nélküli önkéntes falatkák címmel. A lehetetlen címből egy névtelen, telefonon fenyegető hang ironikus filozófiai eszmefuttatást vezet le: „A fahéj nélkülözhető. Éppen ezért meglep, ha kimondják ezt a nélkülözést… A hiánya egy értelmetlenség hiánya, anélkül, hogy önmaga értelemmel rendelkezne… Lemondanak a fahéjról, és ezzel akaratlanul is háborút hirdetnek a fahéj ellen… A testvéred a fahéj. Mindenki más a fahéj ellensége.” A szöveg tehát azt sugallja, hogy miként a fahéj jelen nem léte a szakácskönyvet, a testvéré regényünket szervezi, de ez a hiány nem jelenti a jelenlét amúgy szükségszerű voltát. Következik ebből, hogy az öccs hiánya hősünk identitását képzi meg, de valójában sosem volt? Ezt csak gyaníthatjuk, hiszen ebben a kötetben robbanások és akciók helyett utalások, álmok és sejtetések szövik át a cselekményt: megannyi hajszálrepedés, amely ezúttal szilánkosítja ugyan a Bartók-prózát, de nem zúzza porrá.

Ennek a kifinomult, de módszeres felforgatásnak hangsúlyos eleme a regény címe. A könyv értelmezése szempontjából már csak azért is, mert egyszer sem bukkan fel a szövegben: sem fiktív könyvcímként, sem másmilyen kontextusban. Ilyenképpen kívül áll a művön – ebből a pozícióból pedig hangsúlyosabb a leíró, értelmező szerepe, mintha annak egy szereplője, cselekményeleme, motívuma „emelkedne” címmé. A szakrális dimenziókat is megmozgató kijelentés felől olvasva a regény nem más, mint tanúságtétel a homályról. A „láttam” bizonyosságának (szürke)árnyalatot ad a tárgy, „a ködnek országa”, amelyről nem tudhatjuk bizonyosan, rejt-e magában többet, mint a köd. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a köd kizárólagos látványként benne van, így a cím állítása mintha vissza is vonná önmagát, hiszen a ködöt látni bizonyos értelemben nem látás. A cím viszont épp ezt cáfolja, hiszen a köd (országának) látása nem semmit sem látás, még csak nem is semmit látás, hanem ködöt látás. A köd országáról (uralmáról) való beszéd pedig nem hallgatás. A címbe foglalt számadás a nem láthatóról tehát annak az állítása, hogy a látványt kitakaró anyag maga is látvány, az azt szemlélő pedig nem a köd mögött álló dolgokról töpreng, inkább jó alaposan szemügyre veszi a ködöt magát.

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát,Libri, 2016.

Advertisements
Posted in: Kritika