Fényes gombostűk Isten körme alatt

Posted on április 23, 2018

0


Visky András: Nevezd csak szeretetnek

Bár Visky András a nyolcvanas évek óta publikál verseket, költői és drámaírói munkásságában az ezredforduló után vált meghatározóvá az őt és családját érő traumatikus diktatúratapasztalat: a költő apját, az evangéliumi ébredésben aktív szerepet vállaló Visky Ferencet a román hatóságok 1958-ban bebörtönözték, édesanyját és annak hét gyerekét (köztük az akkor másfél éves szerzőt) pedig kitelepítették. A Szentírás nyelvi és fogalmi erőterében értelmezett traumatapasztalat nemcsak több verseskötet és dráma központi motívumává vált, de a szerző teljes irodalmi és színházi életművére meghatározó hatást gyakorolt.
A Nevezd csak szeretetnek verseiből csak néhány szól direkt módon a szülőkről és a traumaemlékezetről, a hátsó borító szövege mégis ennek az emlékét idézi. Visky költészete ugyanis akkor sem érintetlen ettől a tapasztalattól, ha éppen nem direkt módon ír a kitelepítésről. Lírai paradigmája a fogság és a szabadulás dimenzióiban működik, nála ezek a fogalmak a lét metaforái. Erre a legjobb példa a kötetből talán a Röhrig Gézának ajánlott vers, a Mint a lovat (49), amely jellemző módon írja egybe a pusztai vándorlás ószövetségi történetét saját családtörténetével. A két narratív horizont fizikai szinten is találkozik: „Átkeltek a Jordánon, / majd a megáradt Dunán, / átvonultak az előszobánkon is”.
A verseskötethez képest vaskos, 130 oldalas könyv formailag és tematikusan is sokszínű: a versek a pársoros miniatűrtől a hosszabb, balladisztikus történetközpontú költeményekig, a magánéleti, irodalmi és színházi referenciájú szövegeken át a nagy, bibliai témákat aktualizáló, átíró és kommentáló művekig széles skálán mozognak. Ez utóbbiak a kötet IV. ciklusában szerepelnek. Láthatóan ez az a terület, ahol Visky lírája leginkább elemében van, hiszen itt a legnagyobb a tét: a személyes hangú meditációk Barjézus, Pál apostol, Betsabé életének egy-egy mozzanatából vagy épp Mózes temetéséből elindulva sosem öncélúan és nem is didaktikusan, hanem problémaként kommentálják a hivatkozott igéket. Megkerülhetetlen, olykor megoldhatatlan feladatként, amelytől nem szabadulhatunk. De talán nem is a probléma az, amitől szabadulnunk kell.
A József és testvérei című (52), Ascher Tamásnak ajánlott vers – amelynek zárósora adja a kötet címét is – jól illusztrálja Visky módszerét: az ismert történetek új fényben való felmutatását. József testvérei az éhínség során Egyiptomba (azaz tudtukon kívül: az általuk eladott Józsefhez) vonulnak: „Mennek a gyilkosok, mennek / lefelé, egyenesen József kitárt / karjaiba, örök jövevények. // Csak a befogadó bosszú ment meg / attól, aki vagy, nevezd csak szeretetnek”. A kötet vége felé haladva egyre hosszabb versek, monológok és – jobb szó híján mondjuk – elbeszélő költemények következnek. A Több gondom volt magával a testtel (97) című egy az egyben a Visszaszületés című, Kertész Imre Kaddisa nyomán készült dráma egyik fejezete, a jegyzetek előtti utolsó vers pedig Visky Caravaggio terminál című drámájának függeléke: Caravaggio elkészíti az eltűnt képek leltárát (121). Előbbit olvashattuk egy dráma részeként: a Visszaszületés a Ki innen című drámakötetben jelent meg, utóbbi pedig címével egyértelműsíti a Caravaggio terminál című Visky-drámához való tartozását. Ez felveti a kérdést, hogy másként olvassuk-e ugyanazt a szöveget verseskötetben, kvázi-töredékként, versek között? Előbbi egy koncentrációs táborból visszatért, de a polgári életbe visszailleszkedni képtelen ember hangja, aki továbbra is magában hordja a tábort: „van más rend, mint a tábori?” – kérdi. Utóbbi Caravaggio eltűnt képeinek fiktív leltárja, amint a festő egyenként kommentálja az eltűnt képeit, eltűnésük körülményeit. Ezek a beszélői helyzetek azok, ahol Visky igazán remekel: amikor nehéz (és talán nem is szükséges) eldönteni, hogy szereplírát vagy monodrámát olvasunk.
Poétikájára ugyanis nem annyira költők hatottak, hanem a modernizmus válságából és traumáiból táplálkozó irodalmak, mindenekelőtt a becketti abszurd dráma és Kertész Imre prózája. És persze a mindent átitató bibliai szövegvilág és az attól elválaszthatatlan (nemcsak a kitelepítésre, hanem az egész diktatúrára értendő) fogságtapasztalat. Versei balladisztikus monológok, amelyek az emberi lét abszurditását mutatják föl. A keresztény költészetben mindig ott a kísértés, hogy ezt valahogy feloldják, de Visky verseiben éppen ezek a túlfeszített, paradox helyzetek mutatnak rá emberi kategóriáink szűkösségére, elhasználtságára. A szentség és a véres brutalitás, a győzelem és a bukás, a Szentírás szövegei és saját történetünk nem választhatók, sőt nem is választandók el élesen egymástól, sőt: a pólusok közötti oszcillálás ad lehetőséget, arra, hogy elhasznált szavaink újra megteljenek élettel, hogy valami valódi, érvényes, jelentéssel bíró jöjjön létre. A történet vége: a régi Isten (104) című vers a legjobb példa erre: ebben a falusi harangozó mesél, vagy inkább: gyón a régi isten haláláról, aki „gyermek volt még”, és „nagyon is udvarias férfiak” „megvagdosták a húsát / sót dörzsöltek bele / körme alá fényes gombostűket szúrtak”. A diktatúra embertelensége és a szakrális passiótörténet úgy járja át egymást, hogy az mindkét jelentéssíkot erősíti: a traumatörténetet megszenteli, a passiótörténetet hús-vér valóságként mutatja fel a vers – ez a feszültség adja Visky költészetének erejét.
A modernista optimizmussal való leszámolás Viskynél nem áll meg a nagy narratívákkal szembeni posztmodern szkepszisben, sőt: szinte minden szövegében a Nagy Narratívába botlunk, de személyes téttel bíró, elkeseredetten komoly kérdésfeltevései megóvják mindenfajta konformizmustól és ideologikumtól, és az olvasót is versről versre kirángatják minden (esetlegesen még meglévő) komfortzónájából. Visky ugyanis ódzkodik mindentől, ami könnyen jövő, magától értetődő, megnyugtató. Kényelmetlen kérdésekkel faggatja az Urat, de a faggatózásban ott a remény, hogy a válasz lehetséges. A (cinizmustól mindig mentes) szkepszis és a reménynek ez az öncsalás nélküli, makacs fenntartása a manapság sokat hivatkozott metamodern paradigmához rokonítja, amely önmagát a posztmodern utáni, de attitűdjében a modernizmus és a posztmodern között oszcilláló, és ebben a dinamikában a kettőt meghaladó áramlatként definiálja. „Fell kell szabadítanunk magunkat a béklyó alól, amit egy évszázad modernista ideológiai naivitása hozott létre, és szerelmes utódjának poszttraumás cinizmusa zárta le” – írja a metamodern gondolat egyik alapító művésze, Luke Turner. A fentiek fényében láthatjuk, hogy Visky András legutóbbi kötetében a radikális ellentétek feszültségében létező, abból energiát nyerő oszcillációs logika jelen van; ugyan nem annyira a modern-posztmodern, sokkal inkább a szent és a blaszfém, a kortárs és az örök, a magasztos és a brutális pólusai között. Mindezt azonban kár lenne egy népszerű irányzat nevével fémjelezni, hiszen a komplexitás dinamikája épp a korstílusokon túlmutató művek sajátja Szent Ágostontól Pilinszkyig és tovább. Azoké a szövegeké, amelyek bepillantást adnak a kettéhasadt kárpit mögé: arról beszélnek, amiről csak hallgatni lehet.

(Jelenkor, Budapest, 2017)

Megjelent a Vigilia 2018/3. számában.

Reklámok
Címkézve:
Posted in: Kritika